2015. december 31., csütörtök

Miért önzőbbek a gazdagok?

A kísérletes közgazdaságtanban ismert tény, hogy a gazdagabbak kevésbé adakozóak, mint a szegényebbek (erről írtam korábban). Miért? Illetve tényleg?

A kérdés onnan ered, hogy vannak azért olyan eredmények is, amelyben a gazdagabbak, jobb lehetőségeikkel összhangban, inkább adakozóbbak. Sőt inkább végeznek önkéntes munkát (pedig a szegényebbek között több a munkanélküli) és segítőkészebbek. Egy módosított bizalomjátékban is jobban teljesítettek a jobb anyagi körülmények között élők. [Korndörfer et al. 2015] Ebben a játékban mindenki dönthet, hogy a 10 Eurót érő pénzéből mennyit ad át egy másik személynek. A másik személy minden átadott euró után 2 eurót kap. A kapó személy szintén dönthet, ismerve az első által adott mennyiséget, hogy mennyi ad vissza a saját 10 Eurójából. Az első játékosok átlagosan 5,4 (+/- 2,57) Eurót adtak. Ez (is) szépen mutatja, hogy mennyire együttműködő faj is az ember. A legkevesebbet kereső 10% esetében kissé 5 Euró alatti ez az érték, míg a legtöbbet kereső 10% esetében majdnem 7. Tehát a gazdagabbak inkább viselkedtek adakozóan / együttműködően. (Ne feledjük, hogy ebben a játékban akkor jár mindenki a legjobban, ha mindenki a teljes összeget átadja a másiknak. Ebben az esetben mindenki 20 Eurót visz haza a kezdeti 10-zel szemben. Az aktuális játékban átlagosan 14,97 Eurót vittek haza a játékosok.)

Szóval akkor most együttműködőbbek, segítőkészebbek, adakozóbbak a gazdagok, vagy sem?

A válasz úgy tűnik, hogy "attól függ, hogy mekkora a vagyoni különbség a lakóhelyükön". A legtöbb kísérlet, amely a gazdagok önzőségét mutatta ki Kaliforniában készült. Ez Amerika egyik legegyenlőtlenebb állama (a legegyenlőtlenebb a fővárost is magába foglaló District of Columbia). A fentebb ismertetett bizalomjátékon alapuló kísérletet a sokkal egyenlőbb Németországban végezték. Befolyásolhatja-e az egyenlőtlenség az eredményeket, ahogy a korábban ismertetett tanulmányban (Nishi et al. 2015) a vagyoni különbségek láthatósága?

Erre keresték a választ Willer és munkatársai [Côté et al. 2015], egy felmérés eredményei és egy kísérlet alapján. A felmérés Amerikában készült 1498 személy részvételével. Az itt érdekes kérdés egy olyan kísérleti szituációra vonatkozik, amelyben valaki a nála levő 10 "tombolajegyből" (amint vagy 10 vagy 500 dollárt lehetett nyerni) hányat ad át valakinek, akinek egyetlen jegye sincs. Az emberek átlagosan 4,24 jegyet adtak át (szórás 2,49). A személyekről ezen kívül több demográfiai adat, a fizetésük (bevételük), iskolázottságuk és a lakóhelyük ismert. Az egyenlőtlenebb államokban élők körében a gazdagabbak kevesebb tombolajegyet adtak át, mint a szegényebbek. Az egyenlőbb államokban pedig pont fordítva: a gazdagabbak adtak több tombolajegyet. A kísérletben a részt vevőknek egy statisztikát mutattak, amelyben államukat egyenlőtlenebbnek vagy egyenlőbbnek tüntették fel. Azaz lényegében manipulálták, hogy mit gondolnak a játékosok. Ezt követően a tombolajegy átadó játékot játszhatták. A játékosok átlagosan 3,63 jegyet adtak át (szórás 2,22). Az eredmény ugyan az, mint a felmérés elemzésénél: a nagyobb egyenlőtlenség érzékelése kevéssé adakozóvá teszi az embereket.

Mi lehet az eredmény mögött? Ezt igazán nem tudták megmondani a kutatók. A tény, hogy a gazdagabbaknak lenne miből adakozónak lenni. S tény, hogy ahol ne érzékelnek akkora különbségeket, ott adakozóbbak (segítőkészebbek, együttműködőbbek)  is. Ahol viszont nagy különbségek vannak az emberek anyagi lehetőségei között ott bizony a gazdagabbak önzőbbek.

A gazdagok gondolhatják kitüntetett státuszukat jogosnak, amit kemény munkájukkal és jobb képességeikkel értek el. Kérdés, hogy ez miért lenne jobban jellemző az egyenlőtlenebb helyeken (bár van erre utaló adat). A másik - szerintem valószínűbb - magyarázat, hogy az ilyen helyeken az emberek látják, hogy hova lehet lebukni, s ettől való félelmükben nem veszélyeztetik semmivel kitüntetett státuszukat. S vegyük észre, hogy ez egy ördögi kör. Az egyenlőbb társadalomért ugyanis pont a gazdasági és politikai elit tehet a legtöbbet. S ahol ez a réteg retteg a saját privilegizált helyzetének megtartása miatt, ott nem is engedik kibontakozni az egyenlőbb társadalmat, ami így még egyenlőtlenebb lesz. Ami tovább fűti a félelem légkörét, s így a egyenlőtlenséget tovább mélyíti.

Hivatkozott irodalom


2015. december 22., kedd

Empátia - nem vagyunk egyedül

Az empátia az a képességünk, hogy mások érzéseit, állapotát felmérjük, s ennek megfelelően viselkedjünk. Számunkra egy nagyon alapvető tulajdonság, amit viszont ritkán vetítünk ki más élőlényekre. Pedig a csoportban élő élőlények egy részénél elengedhetetlen, hogy felmérjék társaik állapotát, s ennek megfelelően döntsenek saját viselkedésükről.

Közönséges makákókat (Macaca fascicularis) és rhesusmajmokat (Macaca mulatta) alkalmaztak alanyként. A döntési helyzetben levő majom egy plexiüveg egyik oldalán ült, míg a másik oldalon vagy senki vagy egy csoporttársa foglalt helyet. A kísérletben természetesen (?) egy érintőképernyő segítségével választhattak a majmok. Előbb csak meg kellett érinteniük a képernyőt majd a megjelenő két lehetőség ikonja közül az egyiket megérinteni. A választások egyike dzsúzt ad, míg a másik egy kellemetlen léglöketet a szembe (mintha valaki belefújna a szemetekbe).

Először a majmok magukról dönthettek. Választásuk vagy adott dzsúzt vagy nem, illetve egy másik tesztben vagy ők kapták a léglöketet, vagy az elfújt mellettük. A majmok teljesen logikusan döntöttek: mindig (vagy közel mindig) a dzsúzt választották a semmivel szemben, illetve a levegőlöket elkerülését a kellemetlen behatással szemben. Ezt követően (a kísérlet időbelisége nem ilyen volt, de a történet így kerek) dönthettek, hogy mi történjen a belük szemben levő üres székkel. Az kaphat dzsúzt vagy sem, illetve jól megjárhatja némi léglökettel vagy sem. Mivel a választásnak sem a választó majomra, sem más csoporttársra nem volt hatással, a makákók véletlenszerűen döntöttek. Kimondhatjuk, hogy alapvetően értik a feladatot.

S most jön a szociális szituáció!  A döntési helyzetben levő makákóval szemben most ül is egy másik makákó, aki elszenvedő alanya a döntésnek. A választó makákó minden esetben kap dzsúzt, hogy érdekelje a képernyő bökdösése. A választás arról szólt, hogy a másik kapjon-e dzsúzt vagy sem, illetve, hogy elkerülje-e a kellemetlen léglöketet vagy sem.

A szociális kísérlet eredménye. A másik félre való hatás látszik, azaz vagy kap dzsúzt (felső rész) vagy sem (lenti), illetve elkerüli a léglöketet (felső) vagy sem (alsó). Az egyes állatok (M1-M7-el jelölve) viselkedését azzal jellemesték, hogy mennyire választották az egyik, illetve a másik lehetőséget. Minél magasabb az egyik oldalon az oszlop annál inkább azt választották az állatok. Az M1-M4 közönséges makákó. Az M5 rhesusmajom az M6 és M7 fajtársának sorsáról dönthetett
A makákók alapvetően jól viselkedtek. Jellemzően inkább adtak dzsúzt, s nem fújták szembe társukat. Azért az aktuális partnertől függött, hogy mennyire voltak rendesek. Tehát a viselkedés egyrészről függ a hatástól, másrészről a másik állat kilététől. Az M1 egyes konzisztensen jól viselkedett mindenkivel. Ő volt amúgy a domináns egyed. Az M1 és M2 makákók kölcsönösen jól viselkedtek egymással. Ez amúgy a mindennapi életükben is jól látszott, legtöbbször ők kurkászták egymást.

Az biztos, hogy pontosan tudják mi jó és mi rossz a másiknak, s döntéseiket befolyásolja, hogy amúgy milyen viszonyban vannak csoporttársaikkal. Képesek tehát átérezni, hogy mi fog történni a másikkal. Vegyük továbbá észre, hogy döntésüktől függetlenül ők mindig kaptak jutalmat, tehát nem a jutalomért voltak jók (vagy kevésbé jók) a másikkal. A szociális kapcsolatok fenntartása és ápolása minden csoportosan élő élőlény, s majmok között sok ilyen van, számára fontos. Ehhez pontosan tudniuk kell, hogy kivel hányadán állnak, s ennek megfelelően viselkedni.

A tanulmány szépen beleillik azon tanulmányok sorába, amellyel bemutatják, hogy társas viselkedésükben és az ehhez szükséges mentális kapacitásukban mennyire hasonlítanak ránk közeli rokonaink. Jelentős mentális képességeket és memóriát igényel a szociális szerkezet emlékben tartása, amivel nem csak mi, de több másik állat is rendelkezik.

Hivatkozott irodalom

Ballesta, S. és Duhamel, J.-R. 2015. Rudimentary empathy in macaques’ social decision-making. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15516-15521

2015. december 17., csütörtök

A genderőrület margójára

A belpolitikai aktualitásokat leszámítva az emberi fajon belüli ivari dimorfizmus (azaz a férfiak és nők különbsége) egy állandó kérdés társadalmilag, s így tudományosan is. Azt természetesen elfogadjuk, hogy a férfiak és a nők fizikailag különböznek egymástól. Elfogadjuk ezt annak ellenére, hogy az ember fizikai dimorfizmusa nem túl nagy. Egy hím gorilla majd kétszer akkora, mint egy nőstény. Ehhez képest igen szerény különbségek vannak férfi és nő között. De általában a férfiak erősebbek, magasabbak és nehezebbek, mint a nők. Ugye?

A férfiak nagyobbak, mint a nők. De ettől még vannak apró férfiak és nagyon magas nők.
A fizikai különbséget valahogy elfogadjuk, s viszonylag keveset hallok arról, hogy a feministák követelnék, hogy az olimpián a nők és a férfiak együtt versenyezzenek. Amúgy miért nem?

Viszont, ha viselkedésről van szó, akkor legfeljebb a nevelésből fakadót vagyunk hajlandóak elfogadni, pedig különbözőek vagyunk.

S mivel érzékeny témáról van szó álljon itt egy nagyon fontos megjegyzés: imádunk általánosítani, de az nem működik állandóan. Nem értjük a statisztikát, mert a világlátásunk fekete-fehér. A szürkével nem tudunk mit kezdeni. Szeretnénk (?) ha a különbségek nagyon élesek lennének, mert az egyszerű. Akkor pontosan tudnánk mit várhatunk egy embertől. A világ viszont nem ilyen.
A nők általában jobb anyák, mint a férfiak. Ugye ezzel egyet tudunk érteni? Pedig ez is egy általánosítás, ami csak részben igaz (erről később). S persze mindenki "tudja", hogy a nők nem értenek az elektronikai dolgokhoz, kivéve a mosógéphez, ami viszont egy megfejthetetlen rejtély egy férfi számára. Pedig nincs olyan génünk, ami minden műszaki tárgy használatát akadályozza a nők számára, kivéve, ha az a konyhában vagy a fürdőszobában található, azok viszont nem működnek a férfiak kezében. Nagyjából ugyan az az agyunk és nagyjából ugyan olyan a testünk felépítése. Így aztán a férfiak képesek mindarra, amire a nők. Kivéve, hogy nem tudnak szülni. Képesnek lenni valamire viszont még nem jelenti azt, hogy hasonlóak a hajlamok, affinitások, erősségek. S a heves viták itt kezdődnek.

Egy tanulmányban megvizsgáltak 169 nő és 112 nő agyát MRI-vel. A nők és a férfiak agya egyes részeikben eltérő. Vették a 10 legjobban eltérő részt, s megállapították, hogy néz ki a nagyon férfi és a nagyon női agy. Egyszerűen vették, hogy a mintában milyen forma volt inkább a férfiakra jellemző (az eloszlás egyik szélén), s mely a nőkre. Ez egy folytonos, átfedő eloszlás. Nem találtak olyan tulajdonságot, ami egyértelműen jelezné, hogy a vizsgált agy nőhöz vagy férfihoz tartozik. Sőt nagyon kevés olyan személy van, akinek az agya "tipikus" (mivel kevés ilyen van ez a szó teljesen félrevezető), azaz csak a nőkre vagy csak a férfiakra jellemző formákat tartalmaz. Zömében ilyen és olyan is van bennünk. Csak egy férfiban inkább a férfiakra jellemző (ezért hívjuk így), míg a nőkben a nőkre jellemző képletek vannak. Nem tudjuk, hogy az agyunk ezen részei miért felelősek. Nem tudjuk, hogyan befolyásolják a személyiséget, s azt sem tudjuk, hogy a kialakult különbség genetikai és/vagy a nevelés/fejlődés eredménye. A lényeg, hogy különbözőek vagyunk, de nem annyira, hogy két teljesen elváló kategóriára lehessen minket osztani. Ez azt hiszem összecseng azzal, amit tapasztalunk a világban.

S ha már az anyaság is szóba került, egy tavalyi (2014-es) cikk az próbálta megnézni, hogy hogyan viszonyulnak a nők és a férfiak a csecsemők gondozásához: van-e valami különbség az agyi működésben, miközben gyerekről gondoskodnak. Mindezt úgy, hogy tradicionális párokat és homoszexuális (férfi-férfi) párokat is vizsgáltak. Ez utóbbi lehetőséget ad, hogy családban nevelkedő gyerekek mellett vizsgálhassuk valamelyest, hogy milyen "anya" lenne egy férfiból. Ez nagyon fontos a vizsgálat szempontjából, mert bár vannak családok, ahol a férfi marad otthon a gyerekkel, de kérdéses, hogy mennyire válik anyává a férfi (Egy-két pelenkacserétől mindenesetre nem lehet nővé változni, tapasztalatból tudom. Nagy számú peluscseréről nem tudok nyilatkozni.). Az agynak két része mutatott kifejezett különbséget. Az amigdala és a sulcus temporalis superior. Az előbbi az anyákban és az elsődleges gondozó apákban aktiválódott erősen, míg a másik a másodlagos gondozó apákban (akik mellett volt nőnemű anyja a gyereknek) és az elsődleges gondozó (homoszexuálus) apákban. Ez körülbelül azt jelenti, hogy az elsődleges gyereknevelővé előlépett férfi agya megtart férfia (apa) jellemzőket ÉS átvesz női (anya) jellemzőket. Rendkívüli módon plasztikusak vagyunk, amikor viselkedésről van szó, de azért nem a végtelenségig. Az "anyaság" feladatát egy férfi is el tudja látni. De máshogy fogja ellátni. Mert mások vagyunk.

A "genderőrület" számomra azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek felfogni, mit jelent részben különbözőnek lenni. Egyrészt szeretjük, ha a dolgok egyértelműen elválnak. Vannak almák és körték. És ha már valami különböző, akkor szeretünk (?) alá-felé rendelésben gondolkodni. Mindkettő helytelen. Az elsőnek a valóság mond ellent. Mások vagyunk, de nem annyira, hogy ne lenne átfedés. Sokféle ember van, sokféle nő és sokféle férfi. A másik, a nyugati világképpel ellentétben, hogy nem minden jó-rossz, alacsonyabb-rendű és magasabb-rendű. Vannak egymás mellé rendelt "dolgok". A férfi és a nő ilyen. Jing és Jang. Egyik sincs a másik nélkül, s mindegyik tartalmaz valamennyit a másikból.

Hivatkozott irodalom

  • Abraham, E., Hendler, T., Shapira-Lichter, I., Kanat-Maymon, Y., Zagoory-Sharon, O. és Feldman, R. 2014. Father's brain is sensitive to childcare experiences. Proceedings of the National Academy of Sciences 111(27): 9792-9797
  • Joel, D., Berman, Z., Tavor, I., Wexler, N., Gaber, O., Stein, Y., Shefi, N., Pool, J., Urchs, S., Margulies, D. S., Liem, F., Hänggi, J., Jäncke, L. és Assaf, Y. 2015. Sex beyond the genitalia: The human brain mosaic. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15468-15473

2015. december 11., péntek

Miből készült a pergamen?

Szeretem azokat a tanulmányokat, amelyben az egyik tudományág kisegít egy másikat, hogy azok régi kérdéseit nyugvóra helyezhesse. Ebben éppen a biológia siet a történelem segítségére. A kérdés pedig az, hogy miből is készültek a pergamenek? Persze tudjuk, hogy állati bőrből. Elsősorban borjúból. De alkalmaztak juh és kecskebőrt is. De egyes elnevezések és források ennél egzotikusabb bőrfajtákat is felvetnek. A nagyon finom, vékony pergamenekre az "uterine vellum" kifejezést alkalmazták, amelyből az uterine a méhre (uterus), míg a vellum speciálisan a borjúra vonatkozik. Azt gondolták, hogy még meg nem született borjak bőrét használták. A szarvasmarha bőr csak a fiatal állatok esetében alkalmas pergamen készítésre, felnőtt szarvasmarha bőréből nem lehet pergament előállítani. Az újszülött vagy még méhen belüli állatok bőre még vékonyabb, s így még alkalmasabbak a pergamen előállítására. Mások kisebb testű állatok, mint a mókusok vagy nyulak, bőrének alkalmazását vélik, ami szintén vékony pergament eredményezne.

Egy hordozható Biblia. Minden lap pergamen, amire szorgos kezek kézzel írták át a szent szöveget.

A papír és a nyomtatás elterjedése előtt, a XIII. században szinte nagyüzemben készítettek "zsebbibliákat", azaz viszonylag hordozható méretű bibliákat. Olyan számban állították elő ezeket a könyveket, hogy ha mindet - vagy akárcsak többségüket - állati magzatok vagy kis testű állatok bőréből készítik, akkor az ökológiailag nem kivitelezhető. Márpedig sem a háziállattartás nem omlott össze a késő középkorban, sem a nyulakat és mókusokat nem sikerült kipusztítani, s a bibliák is szép számmal fennmaradtak akár a mai napig is. A molekuláris biológia mai technikáival egy adott szövetdarab fehérje-összetétele alapján el lehet dönteni, hogy az milyen fajból ered. Sőt azt is meg lehet mondani, hogy méhen belüli vagy már megszületett, pár hónapos állatról (borjú) van szó. Maga a technika egy ideje már rendelkezésre áll, viszont csak úgy tudták elvégezni, ha a vizsgálandó könyvből/lapról egy pár milligrammos darabkát lecsippentenek. Érthető okokból a könyvtárosok nincsenek odáig az ilyen ötletekért.

S itt jön az egyszerű de nagyszerű megoldása a szerzőknek: töltéssel rendelkező PVC radírokkal vettek mintát (vagyis vetettek) a lapokról. Az elektrosztatikusan töltött (dörzselektromos) radírral a port szokták eltávolítani a lapokról. A porral együtt némi fehérje is tapad a radírreszelékre, ami azon lényegében akár meddig tartható. Szóval megkérték a könyvtárosokat, hogy a következő tisztogatásnál a radírmaradékot (radírt is küldtek nekik) gyűjtsék össze és küldjék vissza a kutatóknak. Ebből a fehérjéket kinyerve azok összetétele összehasonlítható friss bőrmintákkal. 220 lapot vizsgáltak így 72 zsebbibliából. A lapok 68%-a borjúból, 26%-a kecskéből, míg 6%-a juhból származott. A könyvek zöme azonos fajú állatból készült pergamenből készült, de volt olyan könyv is, amelyben keveredtek az ilyen-olyan eredetű lapok. Más állat bőrét nem találták ezek között a lapok között. Magzatokra utaló fehérjemintázatot egyik esetben sem találtak, pedig a bibliák lapjai a nagyon vékony pergamen kategóriába tartoztak. Egy mítosszal kevesebb.

Egyes időszakból és helyről származó pergamenek eredete. Jól látszik, hogy Franciaországban jellemzően borjút, Olaszországban (a mai Olaszország helyén levő államokban) főleg kecskét, míg Angliában vegyesen, de más helyekhez képest több juhbőrt alkalmaztak.
Az egyes helyek és az ott elérhető állatok befolyásolják, hogy miből is állították elő a pergameneket. Egyes dokumentumok vagy könyvek pergamenjének fajösszetétele kissé eltérhet a helyi átlagtól, mert egyes pergamenfajtákat nemesebbnek, jobbnak tartottak másoknál. Például a XIII. századi bibliák esetében inkább találunk borjúbőrt, míg más dokumentumokhoz juh- és kecskebőrt is nagyobb arányban alkalmaztak. Az alkalmazott állatokról eddig volt némi ismeretünk, egyrészt magából a történelmi leírásokból, másrészt a lapok mintázatának elemzéséből, amely megtarthat faji jellegzetességet az előkészítést követően is. Például a szőrtüszők helyének mintázata lehet faji jellemző, de egyes papírokon ez nem látszik. Másrészről a juh- és a kecskebőr egymástól nehezen elkülöníthető. Továbbá a morfológiai elemzés nem tudta eldönteni a állatmagzatok alkalmazásának kérdését. A molekuláris biológia viszont pontosabban és a könyvek rongálása nélkül is lehetőséget ad ilyen és ehhez hasonló kérdések vizsgálatára.

Hivatkozott irodalom

Fiddyment, S., Holsinger, B., Ruzzier, C., Devine, A., Binois, A., Albarella, U., Fischer, R., Nichols, E., Curtis, A., Cheese, E., Teasdale, M. D., Checkley-Scott, C., Milner, S. J., Rudy, K. M., Johnson, E. J., Vnouček, J., Garrison, M., McGrory, S., Bradley, D. G. és Collins, M. J. 2015. Animal origin of 13th-century uterine vellum revealed using noninvasive peptide fingerprinting. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(49): 15066-15071

2015. december 9., szerda

A tudományos publikálásról

Az új tudományos eredmények tudományos folyóiratokban való cikkek közlésével történik. Ezek a cikkek rendkívül fontosak számunkra, kutatók számára, mert ezek alapján ítélnek meg minket, amikor pályázati pénzek elnyeréséről, állásról vagy előléptetésről van szó. Azaz nekünk cikkeket kell írnunk. Van a "publish or perish" angol kifejezés (publikálj vagy véged), ami tökéletesen összefoglalja a lényeget: hatalmas nyomás van rajtunk, hogy az eredményeinket leközöljük. Ez eddig rendben is van, hiszen azért szerzünk új ismereteket általában közpénzből, hogy az egész közösség tudását gyarapítsuk vele. Ez az elv. S évtizedekkel korábban nagyjából így is működött az egész. Ma viszont mennyiségi mutatók lettek a közlemények. Engem, mint kutatót, az jellemez, hogy hány cikkem van, azokat milyen "jó" lapokban publikáltam, s mások hányszor idézték a cikkeimet. Ezek után nem egyszerűen az új ismeret leközlése a cél, hanem a sok cikk közlése és lehetőleg jó lapokban.
A tudományos ismeretek ezen folyóiratok cikkeiben vannak. Ezekre az ismeretekre kutatóként szükségünk van. Nem csak, mert illik ismernie az embernek a szakterülete jelenlegi állását, de a publikációinkban ezt bizonyítani is szokás, lehetőleg úgy, hogy a legfrissebb cikkeket is beidézzük, mutatva, hogy mi bizony komoly kutatók vagyunk és mindent (majdnem mindent) olvasunk.
A fenti két tény az alapja az egyik bombaüzletnek, amiről az érintetteken kívül kevesen tudnak, pedig jórészt (80%+) mindannyian fizetjük. A tudományos cikkek több mint felét (természet- és orvostudományban) pár óriásira hízott kiadó (multi) adja ki, s szed be értük mesés pénzeket.
Hogy mindenki számára teljesen egyértelmű legyen az egész közgazdasági nonszensz jellege: arról van szó, hogy egy kereskedő olyan árut árul, amit az előállítók ingyen adnak, sőt versengenek, hogy a kereskedő eladhassa azt, s a fogyasztók (akik amúgy átfednek az előállítókkal) kénytelenek megvenni, mert különben nem lennének képesek még több árut előállítani. És természetesen az áru nem helyettesíthető egy másik áruval. Az egy X-hez való hozzáférés nem teszi szükségtelenné a másikhoz (Y) való hozzáférést. Ha szükségem van mindkettőre, akkor mindkettőt meg kell vennem. Ugye ez a bombaüzlet? Régen még nyomtatásban is megjelentek a cikkek, s így volt némi nyomtatási költség is velük. No meg persze a kiadók alkalmaztak nyelvi lektorokat és szedőket. Ezeken egyre jobban spórolnak, s egyre több újság kizárólagosan elektronikus, azaz nincs nyomdai költség (az információ digitális archiválása pedig lényegében ingyen van, az összes általam érdekesnek talált/olvasott cikk pdf-je többszörösen elférne az ingyenes GoogleDrive vagy DropBox helyen).
2002-ben Rowland $400-os felső becslést adott a megjelent cikkenkénti költségekre, de az még a digitális kor előtt volt. Már ez az összeg bizonyosan alacsonyabb (például egy beküldött word dokumentumból nyomdakész verziót tudnak programok készíteni). Mégis egy tanulmány megjelentetése vagy, ha az olvasó fizet, akkor előfizetési költségként ennek a többszöröse áramlik a kiadókhoz. 30-40%-os tiszta profitrátával rendelkeznek a nagy kiadók.

A nagy kiadók pofátlansága nem ismer határokat. Olyan árakat szabnak, amelyeket lassan nemhogy a Közép-Kelet Európai egyetemek nem képesek kifizetni, de a legnagyobb amerikai egyetemek, például a Harvard, sem. A fontos, sokak által olvasott lapokat csomagba szervezik több száz olyan lappal, amit senki nem olvas, de azoknak az előfizetését is kifizettetik. Az előfizetés racionalizálásában pedig nem érdekeltek, s mivel monopóliumuk van (mert egy-egy lap előfizetését csak egy kiadótól lehet megvenni), így lényegében annyit kérnek az előfizetésért, amennyit akarnak. A kutatóknak viszont érdeke, hogy a tanulmányaikat olvassák, akár olyanok is, akik nem férnek hozzá a folyóirathoz, amiben megjelent. Ezért a kutatók a cikkeiket felrakják a saját honlapjukra, vagy nagy archívumokba. Ez persze a kiadóknak nem tetszik, igaz nagy palávert - tudtommal - ez ellen nem tesznek. Az információért kért borsos összeg azért is bosszantó, mert az információ előállításáért az adófizetők fizettek, s nem a kiadók. Ezért egyes helyeken már kötelezővé teszik, hogy a cikk felkerüljön egy publikus tárhelyre (pl. pubmed) is, ha az abban foglaltak közpénzből voltak finanszírozva. Ez Magyarországon is követelménnyé kezd válni, erre hozták létre a REAL-t (persze Magyarországon a nehezen kezelhető, de központosított és kötelező eszközök dívnak, pedig csatlakozhatnánk Európai mozgalmakhoz is, pl. Europe PMC).


Manapság a kiadók egy újfajta pénzbeszedési formát terjesztenek el. Bár ezt nagyon kutatóbarátnak állítják be, ez is csak egy pénzbeszedési forma. Ez pedig az Open access mozgalom (nincs magyar wiki róla, pedig egy Budapesti konferencián indult az egész). Röviden ez azt jelenti, hogy az információhoz mindenki szabadon hozzáfér, pénz a közlőtől - tehát a kutatóktól - kérnek az infrastruktúra fenntartásáért. Legalábbis elvben. Egy-egy cikk közlése csak a nagyon friss, alacsony ismertségű lapoknál van 1000 dollár/Euró alatt. Az általam ismert két legnagyobb ilyen kiadó a BMC és a PLoS. A BMC az átlagos lapjaiban való publikálásért $2145-t (£1370/€1745) kér, de az előkelőbb újságjaiban (BMC Biology vagy BMC Medicine) ez már $2605 (£1665/€2120). A PLoS újságok közül az évi több tízezer cikket közlő PLoS ONE-ban a legolcsóbb a közlés, az csak $1495. A következő szint a $2250, amit például az általunk is kedvelt PLoS Computational Biology cikkekért kérnek, de a PLoS legrangosabb újságjának számító PLoS Biology-ban megjelenésért már $2900 kell kicsengetni. Lehet velük alkudozni, s szegényebb országokból beadott cikkekért nem kérnek pénzt. Magyarország azonban nem szegény ország (még, ha a kutatásfinanszírozás alapján úgy is tűnik), így nekünk a teljes összeget ki kell fizetni. Csak, hogy érzékeltessem ezen pénzek nagyságát, egy adjunktus egy hónapban 319.411 Ft-ba kerül (ez a szuperbruttója) egy cikk megjelentetése pedig (2250 dollárossal számolva) 647.556 Ft. Tehát két hónapig fizethetnénk belőle egy adjunktust. Azért remélem mindenki érzékeli, hogy nehezen vesszük rá magunkat az ilyen lapokba publikálásra.


Most, hogy mind az előfizetéses rendszer, mind az Open Access rendszer egyszerre jelen van egy pályázatban az egyetem/kar lenyúl 5%-ot, hogy abból előfizessen pár lapra miközben újabb milliókat be kell terveznünk, hogy ezen újságokban is megjelenhessünk (mert ezek mégiscsak a szakmánk jó lapjai). Tehát duplán fizetünk.


Ez a rendszer jelenleg csak a kiadóknak jó. A fiatal kutatók, ha meg szeretnék tartani állásukat, akkor be kell álljanak a sorba és teperniük kell az impakt faktorokért. Az idősebb profok megtehetnék, hogy demonstratíve kiszállnak a mókuskerékből, igaz ezzel a pályázataikat kockáztatják, amelyeken sok fiatal kollégát tartanak állásban. Szóval belülről nehezen megreformálható a rendszer. A megoldás a pályázati rendszer felől érkezhet, ahol le lehet számolni a cikkszám és az impakt faktor bűvöletével. Ha tényleg hozzá értőek bírálják a pályázatokat (s ezt gondoljuk), akkor azok 5 cikk alapján el tudják dönteni, hogy mennyire ért az adott kutató a témához és abban mennyire maradandót alkotott, attól függetlenül, hogy azok hol jelentek meg (ez ember legjobb cikkei nem biztos, hogy a legjobb helyen megjelentek). A pályázati értékelésből a scientometria mérőszámokat egyszerűen ki kell venni.


Mondom ezt úgy, hogy nekem nem olyan rosszak ezek a mutatóim. Kommulatív impakt faktorom 100-hoz közelít, ami ökológiában nem rossz (a nagydoktorihoz 15 kell). De nekem is vannak 0 impaktos cikkeim, amelyekre büszke vagyok, s sok munka van bennük, s vannak magasabb impaktú cikkeim is, amelyek messze nem olyan jók.


Ekkor elindulhatna egy verseny, amelyben a lapok között a szolgáltatások, olcsóság, a főszerkesztő személye vagy egyéb paraméterek mentén lehetne válogatni. Újból felértékelődnének a kisebb, egyetemek, társaságok által kiadott lapok, amelyek általában olcsóbbak is. Főleg az szabadon hozzáférhető lapok esetében, amúgy is a kereshetőség számít, ami azonos a lapok között. Ami fent van a neten, az megtalálható. Már igen kevesen lapozgatnak tudományos újságokat (bár pont ezen blog miatt én pár neves folyóirattal megteszem, igaz azért, hogy nem a szűkebb kutatási témámban is lássam merre tart a világ). Lehet a cikkek száma is csökkenne, ami igen örvendetes lenne, mert ennyi cikket képtelenség elolvasni. Nem is érdemes, mert nagyon nagy az átfedés közöttük. Tipikusan az összefoglalók terén érzékelem, hogy évről évre nagyjából ugyan azt írják meg a kutatócsoportok, csak mindig más lapba. Mindezt csak azért, mert a +1 cikk mindenkinek kell, az újság meg újabb eladható áruhoz jut hozzá ingyen vagy úgy, hogy még fizetnek is neki.


Újra kéne gondolni a tudományos ismeretek közlésének formáit!


Hivatkozott irodalom

Úgy látszik másnak is most jutott eszébe ez a téma. Itt a 444.hu cikke.