2016. szeptember 23., péntek

Egyszer vagy többször vonultunk ki Afrikából?

Ausztrália őslakossága több tekintetben is különleges. Kinézetre nagyon hasonlítanak az afrikaiakra (négerekre), de mégsem azok: önálló nagyrasszként definiáljuk őket. Ausztráliában - jelenkori távolsága és kései európai kolonizációja ellenére - igen régóta élnek emberek. 45-60 ezer éve lakott a vidék. Ekkor még Ausztrália, Tazmánia és Pápua Új-Guinea összefüggő szárazföld volt. A tengerszint későbbi emelkedésével váltak el egymástól. Ázsiától így is több tengeri út választotta el, igaz az indonéz szigetvilág egy jó része is összefüggő volt Dél-Kelet Ázsiával. Van egy elmélet miszerint olyan 100 ezer éve az Arábiai félsziget déli részén keresztül elhagyta egy embercsoport Afrikát, s az Indiai-óceán partján végigvonulva jutottak el és népesítettek be Ausztráliát. Leszármazottaik a negritók, melanézek, pápuák és az ausztrál őslakosok. Ettől függetlenül egy embercsoport később a Közel-Keleten keresztül (a mai Egyiptom - Sínai-félsziget - Levant útvonalon) jutott el Eruázsiába. S bár Arábia déli részén tényleg éltek anatómiailag modern emberek (mert ős- és előemberek régóta lakják Eurázsiát, így saját fajunk/alfajunk megnevezésére használjuk az anatómiailag modern ember kifejezést), lehet, hogy nem mentek tovább, s minden ma élő nem-Afrika egyetlen kirajzásból származik.

A kétféle terjedés ábrázolása. A bal oldalin az Arábiába átjutó csoport jut tovább és terjed az óceán partján egészen Ausztráliáig. A másik (bal) feltevés alapján ez a kirajzás sikertelen volt és megakadt Arábiában. Minden ma élő nem-Európai ugyan azon kirajzásból származik. Az ábra a készülő evolúcióbiológia tankönyvemből van :)


Az emberek genetikai vizsgálata segíthet a kérdés eldöntésében. Ehhez lehetőleg sok pápua, ausztrál őslakos, és persze mindenféle más Eurázsiai teljes genomjának a szekvenálására szükség van. Több kutatócsoport ezt is tette, s eredményeink összecsengenek.
Az emberek genetikai távolsága alapján rajzolt "törzsfa" és a (c) neandervölgyi valamint (d) gyenyiszoviai gének aránya az emberekben. Az egymáshoz közel élő emberek nemcsak kinézetre hasonlítanak, de nem túl meglepő módon genetikailag is. A távolság ezen kívül Afrikától való távolsággal is jól összefügg. Az Afrikai (narancssárga) népcsoportokhoz legközelebb a Közel-Keleti, Közép-Ázsiai és Európai népek (rózsaszín) állnak. Náluk messzebbre kellett vándorolniuk Dél Ázsiaikanak (indiaiak, zöld) és a Kelet-Ázsiaiaknak (kék). Jól elkülönülnek a Szibériai és az Amerikát meghódító népcsoportoknak (vörös), akiket ma lényegében eszkimóként és indiánokként ismerünk. A pápuák és ausztrál őslakosok a Kelet-Ázsiai csoporton belül egy viszonylag jól elkülönült (sárga) csoportot alkotnak. Ezen csoportok viszont ebben az elemzésben alulreprezentáltak, a direkt őket analizálóban még jobban elkülönülnek.
A genetikai távolság az Afrikai és más népcsoportok között nő Afrikától való távolsággal. Mallick et al. tanulmányban (lásd ábra) így a Kelet-Ázsiaiak kerültek a legmesszebb az Afrikai populációktól. A genetikai távolsághoz hozzájárul az Eurázsiában talált ősibb embercsoportokkal való keveredés. Valamennyi neandervölgyi minden nem-Afrikaiban van. Bennünk Európaiakban ez olyan 1% körüli, de keletibb népekben akár 3%-ot elérhet. Ezt tovább bonyolítja a gyenyiszoviaikkal való keveredés. Ez az embercsoport pár fogból ismert, így nem igazán tudjuk, hogyan nézhetett ki, de genetikailag eltért a neandervölgyiektől és az anatómiailag modern embertől is. Keveredés a modern emberrel csak a Dél-Kelet Ázsiaiakban és a páuákban-ausztrál őslakosokban mutatható ki. Ők akkor vonulhattak át a területen, amikor ez az ősi embercsoport még itt tartózkodott. A később jövő embercsoportok ("sárgák") már nem igazán találkozhattak velük.


A pápuák és ausztrál őslakosok valamikor 70 ezer éve válhattak el a többi Eurázsiát benépesítő embercsoporttól. Nagyon úgy tűnik, hogy ugyan abból a kiáramlásból származnak, amiből a többi nem-Afrikai (Malaspinas et al. 2016). Az eredmények nem teljesen egyértelműek. Külső hasonlóságuk ellenére genetikailag távol állnak az afrikaiaktól ezen népek, s ennek magyarázata nem egyszerű. Ilyen genetikai távolság kialakulásához a 70 ezer éves elválásnál régebben kellett volna elválniuk a populációknak. Azaz talán mégiscsak volt egy embercsoport, ami 100 ezer évvel ezelőtt kijutott Afrikából, elterjedt valamennyire Ázsia déli részén, s genetikájának egy részét most megtaláljuk a pápuákban, melanézekben, ausztrál őslakosokban. Ezt veti fel Pagani et al. s hoz érveket mellette kutatásaikból.


Egy szó mint száz, Ausztrália benépesítése továbbra is egy izgalmas kérdésköre őstörténetünknek. A távoli kontinensre Afrikából nagyon hamar megérkeztek az emberek, akik így vagy-úgy, de elkülönülnek Eurázsiát benépesítő másik két nagyrassztól.

Hivatkozott irodalom

  • Malaspinas, A.-S., Westaway, M. C., Muller, C., Sousa, V. C., Lao, O., Alves, I., Bergström, A., Athanasiadis, G., Cheng, J. Y., Crawford, J. E., Heupink, T. H., Macholdt, E., Peischl, S., Rasmussen, S., Schiffels, S., Subramanian, S., Wright, J. L., Albrechtsen, A., Barbieri, C., Dupanloup, I., Eriksson, A., Margaryan, A., Moltke, I., Pugach, I., Korneliussen, T. S., Levkivskyi, I. P., Moreno-Mayar, J. V., Ni, S., Racimo, F., Sikora, M., Xue, Y., Aghakhanian, F. A., Brucato, N., Brunak, S., Campos, P. F., Clark, W., Ellingvåg, S., Fourmile, G., Gerbault, P., Injie, D., Koki, G., Leavesley, M., Logan, B., Lynch, A., Matisoo-Smith, E. A., McAllister, P. J., Mentzer, A. J., Metspalu, M., Migliano, A. B., Murgha, L., Phipps, M. E., Pomat, W., Reynolds, D., Ricaut, F.-X., Siba, P., Thomas, M. G., Wales, T., Wall, C. M. r., Oppenheimer, S. J., Tyler-Smith, C., Durbin, R., Dortch, J., Manica, A., Schierup, M. H., Foley, R. A., Lahr, M. M., Bowern, C., Wall, J. D., Mailund, T., Stoneking, M., Nielsen, R., Sandhu, M. S., Excoffier, L., Lambert, D. M. és Willerslev, E. 2016. A genomic history of Aboriginal Australia. Nature advance online publication DOI: 10.1038/nature18299
  • Mallick, S., Li, H., Lipson, M., Mathieson, I., Gymrek, M., Racimo, F., Zhao, M., Chennagiri, N., Nordenfelt, S., Tandon, A., Skoglund, P., Lazaridis, I., Sankararaman, S., Fu, Q., Rohland, N., Renaud, G., Erlich, Y., Willems, T., Gallo, C., Spence, J. P., Song, Y. S., Poletti, G., Balloux, F., van Driem, G., de Knijff, P., Romero, I. G., Jha, A. R., Behar, D. M., Bravi, C. M., Capelli, C., Hervig, T., Moreno-Estrada, A., Posukh, O. L., Balanovska, E., Balanovsky, O., Karachanak-Yankova, S., Sahakyan, H., Toncheva, D., Yepiskoposyan, L., Tyler-Smith, C., Xue, Y., Abdullah, M. S., Ruiz-Linares, A., Beall, C. M., Di Rienzo, A., Jeong, C., Starikovskaya, E. B., Metspalu, E., Parik, J., Villems, R., Henn, B. M., Hodoglugil, U., Mahley, R., Sajantila, A., Stamatoyannopoulos, G., Wee, J. T. S., Khusainova, R., Khusnutdinova, E., Litvinov, S., Ayodo, G., Comas, D., Hammer, M. F., Kivisild, T., Klitz, W., Winkler, C. A., Labuda, D., Bamshad, M., Jorde, L. B., Tishkoff, S. A., Watkins, W. S., Metspalu, M., Dryomov, S., Sukernik, R., Singh, L., Thangaraj, K., Pääbo, S., Kelso, J., Patterson, N. és Reich, D. 2016. The Simons Genome Diversity Project: 300 genomes from 142 diverse populations. Nature advance online publication doi: 10.1038/nature18964
  • Pagani, L., Lawson, D. J., Jagoda, E., Mörseburg, A., Eriksson, A., Mitt, M., Clemente, F., Hudjashov, G., DeGiorgio, M., Saag, L., Wall, J. D., Cardona, A., Mägi, R., Sayres, M. A. W., Kaewert, S., Inchley, C., Scheib, C. L., Järve, M., Karmin, M., Jacobs, G. S., Antao, T., Iliescu, F. M., Kushniarevich, A., Ayub, Q., Tyler-Smith, C., Xue, Y., Yunusbayev, B., Tambets, K., Mallick, C. B., Saag, L., Pocheshkhova, E., Andriadze, G., Muller, C., Westaway, M. C., Lambert, D. M., Zoraqi, G., Turdikulova, S., Dalimova, D., Sabitov, Z., Sultana, G. N. N., Lachance, J., Tishkoff, S., Momynaliev, K., Isakova, J., Damba, L. D., Gubina, M., Nymadawa, P., Evseeva, I., Atramentova, L., Utevska, O., Ricaut, F.-X., Brucato, N., Sudoyo, H., Letellier, T., Cox, M. P., Barashkov, N. A., Škaro, V., Mulahasanovic´, L., Primorac, D., Sahakyan, H., Mormina, M., Eichstaedt, C. A., Lichman, D. V., Abdullah, S., Chaubey, G., Wee, J. T. S., Mihailov, E., Karunas, A., Litvinov, S., Khusainova, R., Ekomasova, N., Akhmetova, V., Khidiyatova, I., Marjanović, D., Yepiskoposyan, L., Behar, D. M., Balanovska, E., Metspalu, A., Derenko, M., Malyarchuk, B., Voevoda, M., Fedorova, S. A., Osipova, L. P., Lahr, M. M., Gerbault, P., Leavesley, M., Migliano, A. B., Petraglia, M., Balanovsky, O., Khusnutdinova, E. K., Metspalu, E., Thomas, M. G., Manica, A., Nielsen, R., Villems, R., Willerslev, E., Kivisild, T. és Metspalu, M. 2016. Genomic analyses inform on migration events during the peopling of Eurasia. Nature advance online publication doi: 10.1038/nature19792
     




2016. szeptember 21., szerda

Milyen migránsok leszármazottai vagyunk?

A magyarság eredete egy igen kényes és elég összetett probléma. Hogyan kerül Európa közepére egy finn-ugor nyelvet beszélő nép, amikor minket csak indo-európai nyelvet beszélők vesznek körül? Honnan jöttek honfoglaló eleink, amikor a mai magyarság genetikailag tökéletesen illik környezetébe (olyan mint más közép-európai populáció)? A mai populációk vizsgálata kevés választ tud erre adni. Az ősi populációk genetikai "faggatása" viszont segíthet a probléma bizonyos részeinek feltárásában.


A feltárt avarkori, honfoglaláskori és korai középkori sírokban található csontokból DNS vonható ki. Ebből a DNS-ből minket a mitokondriális DNS érdekel. Minden sejtünkben van mitokondriumnak nevezett sejtszervecske, amely saját DNS-el rendelkezik. Mitokondriumunkat édesanyánktól kapjuk, édesapánktól nem. Ez azért fontos, mert így szép leszármazási vonalak képződnek az emberi populációkban, amelyek nem keresztezik egymást (a sejtmagunk DNS-e, amit mindkét szülőnktől kapunk állandóan keveredik a generációk között). Amikor valami változik a mitokondriális DNS-ben az továbbadódik, s a leszármazottakban megmarad. Bizonyos DNS részek jellegzetes szekvenciája alapján úgynevezett haplotípusokat különítünk el, amelyek egyes nagy tájegységekre jellemzőek (pl. Közép-Ázsia, Közel-Kelet, Észak-Európa, stb.). Ez alapján lehet arra következtetni, hogy mely mai népek őseihez álltak közel az itt élő emberek.


Egy magyar kutatócsoport a régészeti intézetből és két ma Szlovákiához tartozó egyetemről (Nyitra és Komárom) vizsgálta a csontokat és mitokondriális DNS-üket. Külön figyelmet fordítottak arra, hogy az adott sír a koruk és kultúrájuk alapján avar, honfoglaló vagy a kárpát medence határmezsgyéjén élő szláv.

Avarkori (zöld), honfoglaló (piros), magyar és szláv (kék) és késő avarkori szláv (fekete) lelőhelyek ahonnan a minták származnak.

Az itt élő avarok csekély Ázsiai haplotípussal rendelkeztek (de rendelkeztek). Jellemzően Dél-Európai és Közel-Keleti népességre jellemző haplotípusok vannak bennük. Ez Európának ezen a részén amúgy jellemző. A szerzők felhívják a figyelmet, hogy az avar lakosságnak a dél-alföldi része az csak egy része, s nem biztos, hogy az egész avar lakosságra jellemző. Több adat nem ártana. Hasonlóan a szláv - szlávos népesség elemzése sem mutat túl sokat a kevés adat következtében.


A honfoglaló eleink genetikájának elemzése már érdekesebb. Bennük a Nyugat-Eurázsiai haplotípusok (H, HV, I, J, K, N1a, R, T, U, V, X, W) voltak leggyakoribbak (77%), míg a keletiek (A, B, C, D, F, G, M) 23%-ot tettek ki. A leggyakoribb a H és az U haplotípus. Az U haplotípus ősi európai haplotípus. A környékünkön elég elterjedt (Európában 11% a gyakorisága). A H Dél-Nyugat Ázsiában alakulhatott ki és onnan terjedt át Európába. Ma Európában jellemző (40%). Az U inkább a mezőgazdaság előtt Európában élőkre jellemző, míg az U inkább a mezőgazdaság terjedésével lett gyakori (jött a keletről érkező farmerekkel). Az a fajta genetikai összetétel, amit a honfoglalóknál találunk a mai Közép-Ázsiaikra jellemző.
Milyen mai népekhez hasonlóak a honfoglalók? Minél vörösebb a színezés annál hasonlóbbak honfoglaló őseinkhez a ma ott élők. (a) Haplotípus gyakoriság szerinti távolság. (b) konkrét mitokondriális génszakasz hasonlóság alapján számolt távolság.
A legközelebb a mai üzbég és türkmén lakossághoz, illetve a középkori lengyel, bronzkori kazah és szibériai populációkhoz állnak a honfoglalók. Őseink a Közép-Ázsiai sztyeppékről, az Urál környékéről jöhettek. Fontos megjegyezni, hogy egy mai populációkat hasonlítunk össze ősiekkel. A mai populációk már messze elvonulhattak eredeti helyükről (ahogy mi is tettük). Viszont ezek jól összecsengenek az Urál környéki származással (finn-ugor népek) és a törökös sztyeppei népekkel való rokonságunkkal. Hogy melyik erősebb az nem eldönthető.


Honfoglaló őseink igen diverz társaság volt. Ezt történelemből is ismerjük. A törzsszövetség igen sokféle népet tartalmazott. Országunk ezt a sokszínűségét történelme további részében is megtartotta. Talán pont erre vonatkoznak Szent István királyunk intelmei az egynyelvű és egynemzetiségű államok gyengeségére. Például a könnyűlovasság intézménye nem annyira a kalandozó (az is megér egy misét, hogy az kalandozás volt-e vagy inkább hadjáratok a szövetségeseink mellett) őseinktől maradt ránk, hanem az újabb és újabb letelepített és beolvasztott pusztai népektől. Például a kunoktól. A mostani migránsozó időkben nem árt emlékezni arra, hogy ki és mik vagyunk. Magyarországra inkább volt jellemző a vallásai és etnikai tolerancia, mint annak az ellenkezője. Amikor eluralkodott rajtunk az egy nemzet ideája, akkor annak elvesztett szabadságharc és Trianon lett a vége. Biológia mellett mindenkinek melegen ajánlom, hogy történelmet is olvasson :)


Hivatkozott irodalom

Csősz, A., Szécsényi-Nagy, A., Csákyová, V., Langó, P., Bódis, V., Köhler, K., Tömöry, G., Nagy, M. és Mende, B. G. 2016. Maternal genetic ancestry and legacy of 10th century AD Hungarians. Scientific Reports 6: 33446